Profoto kétutas generátor

A másik stúdióvaku verzió a fejgenerátoros vaku, ezek a legnépszerűbbek manapság. Itt a vakufejbe van építve a teljes elektronika, így minden vakufejnek saját hálózati csatlakozója van, és mindegyiket külön kell állítani, vezérelni, továbbá mindegyikbe lehet rádiós kioldót csatlakoztatni, bár ez nem feltétlenül szükséges, ugyanis a stúdióvakuk nagyrésze rendelkezik optikai kioldással. Ez azt jelenti, hogy a fényképezőgépünk lévő rádiós kioldó csak egyetlen vakut süt el, a többi vaku annak az egynek a fényére villan el az expozíció pillanatában. Mivel ez fénysebességgel történik, így nem érzékelhető semmiféle késedelem az egyes vakuk villanása között. A fejgenerátoros vakuk nagyobbak és nehezebbek, mint a fentebb említett társai, viszont ha egy beadja a derekát véletlenül, attól még a többit tudjuk használni. Nyilván azért ez nem mindennapi probléma, ezek a vakuk és a sima generátorosak is eléggé megbízaható készülékek...már ha minőségi darabot vásárolunk.

Mikrosat fejgenerátoros vaku

A stúdióvakuk további közös jellemzője, hogy fényformálók egész garmadáját használhatjuk velük. Mindegyik vakunak van egy bajonettje, aminek segítségével felcsatolhatjuk rá a fényformálókat, azonban ezek a bajonettek gyártótól függően különböző szabványok lehetnek. Szerencsére nincs túl sokféle, de ettől függetlenül nem minden fényformáló használható minden gyártmányú vakuval. A legnépszerűbb a Bowens bajonett, a Bowens valójában egy vakugyártó, de például a Mikrosat vakuk is Bowens bajonettet használnak. Külön bajonettje van ugyanakkor a Henselnek, az Elinchromnak vagy a Profotonak is. A Bowens bajonetten három darab bütyök található, amit be kell illeszteni a vaku foglalatába és elfordítani kattanásig, más bajonettek különféle rugós karmokat használnak, amik beleakadnak a vaku foglalatba. Egy a közös bennük, hogy a fényformálók jórésze a bajonett körül elforog, így tudunk például egy softboxot függőleges és vízszintes állásban is használni.

A stúdióvakuk másik közös jellemzője, hogy rendelkeznek beállítófénnyel, másnéven modellfénnyel, ami általában egy halogén izzó. Ennek segítségével láthatjuk a világításunkat exponálás előtt. A beállítófény ereje rendszerint szabályozható, használhatjuk úgy is, hogy aránylik a vakufény erejéhez, így összetettebb világítási arányokat is láthatunk általa, de állíthatjuk az erejét a vakufény erejétől függetlenül is, ez akkor hasznos, ha például zavarja a modellt az erős fény, vagy ha csak beállítófénnyel akarunk fotózni tág rekesszel (erre azért van szükség mert a stúdióvakuk nem tudnak olyan gyengén villanni, hogy f/1.4-f/1.8-as rekesszel fotózzunk velük, ilyen esetben a beállítófénnyel szokás fényképezni).

A stúdióvakuk teljesítményét Joule-ban, illetve a fotográfiában elterjedtebb nevén Wattsecundumban (Ws) mérik. Kaphatunk 80Ws-tól is már stúdióvakukat, de ezek nagyon kicsi teljesítményűek, egy valamire való stúdióvaku 300-400Ws-tól kezdődik. Ezek a legelterjedtebbek, illetve a 500-600Ws-ok, de létezik 1200, 2400, 3600, 4800 és 6400Ws-os stúdióvaku is, ezeket már rendszerint kültérben, napsütésben használják, mert egy atomvillanással ér fel az erejük. 2-3000Ws fölött már lazán túl tudjuk villantani a déli napsütés erejét (magyarul a vaku erősebben villan, mint a napsütés). Cserébe viszont nem lehet kicsit villantani velük, drágák (többszázezer Ft), és ha kiég vagy összetörik a vakucső bennük, egy vagyont fizethetünk a cserecsőért (létezik 200ezer Ft-nál drágább Broncolor vakucső is). Igaz a kisebb teljesítményű vakuk esetében sem olcsó egy csőcsere, de 20-30ezer forintnál nem több.

Ezen vakuk jellemzője, hogy felépítésükből adódóan, ha kicsire állítjuk az erejüket gyengébb teljesítményen villannak, ha nagyra, akkor erősebb teljesítményen. Ez így elég triviálisnak hangzik, egészen addig, amíg meg nem ismerjük a rendszervakuk működését. A stúdióvakuk minden esetben manuális vakuk, tehát akkorát villannak, amekkorára beállítjuk őket, vagyis nincs semmiféle automatika bennük (épp a stabilitás a lényegük).

Rendszervakuk

Magyar megfelelője nem igazán praktikus, ugyanis a kisvakukról beszélünk ha rendszervakut említünk, de ezek nem feltétlenül kötődnek egy-egy fényképezőgép rendszerhez. Az angol elnevezés találóbb, "speedlight" vagyis gyorsvaku, vagy sebességvaku. Ez a szó vélhetőleg abból ered, hogy a rendszervakuk nem úgy tudnak kisebbet vagy nagyobbat villanni, hogy változik a teljesítményük (mint a stúdióvakuknak), hanem úgy, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig "világítanak". Ezt villanási sebességnek hívjuk, ami lehet 1/200s - 1/20.000s-ig. Nyilván mi ezt szabad szemmel mindenhogyan villanásnak érzékeljük (ráadásul erősebb vagy gyengébb villanásnak), de valójában a rendszervakuk hosszabb vagy rövidebb ideig villannak, ezzel tudjuk szabályozni a fotónk megvilágítottságát. Értelemszerűen ha hosszabb ideig villan, tovább éri fény a szenzort, jobban beexponálódik a megvilágított terület, ha rövidebb ideig villan, akkor kevésbé. Ezt érzékeljük mi úgy, mintha nagyobbat vagy kisebbet villanna, de valójában hosszabbat és rövidebbet villan. Ezt az ún. IGBT áramkörének köszönheti, ami a vaku "erőtartályát", vagyis a kondenzátort mindig teljesen feltölti, és csak bizonyos ideig adja ki a feszültséget a villanócsőre (a fentieknek megfelelően hosszabb vagy rövidebb ideig), ellentétben a stúdióvakuval, ahol a kondenzátor mindig csak annyira van feltöltve, amekkora teljesítményre állítottuk a vakut, így az valóban gyengébben vagy erősebben villan, cserébe viszont azonos ideig. A rendszervakukkal emiatt könnyebben megfagyaszthatunk egy gyors mozdulatot, mert nagyon gyors sebességgel villannak. Ha a rendszervaku fényén kívül nincs más jelentős fényforrásunk, akkor a gyorsan mozgó tárgyat, embert, szálló hajat, fröcsenő vizet a rendszervaku kimerevíti a fotón (míg egy lassabb sebességű stúdióvaku esetén ezek bemozdulhatnak).

Canon E-TTL rendszervaku

A rendszervakuk másik fontos tulajdonsága, hogy lehetnek automatikus TTL vakuk, és lehetnek a stúdióvakukhoz hasonlóan manuális vakuk. A TTL vakuk kommunikálnak a fényképezőgépvázzal, így a gép fénymérője mondja meg nekik, hogy mekkorát villanjanak (ezt természetesen felülbírálhatjuk ha akarjuk), emiatt viszont kamera-márkákhoz kötődnek. Egy TTL vaku lehet Canon kompatibilis (E-TTL), Nikon kompatibilis (i-TTL), Sony kompatibilis, Pentax kompatibilis (P-TTL), Olympus kompatibilis, stb. Átjárhatóság viszont nem igazán van, tehát egy Canon kompatibilis E-TTL vakut nem tudunk használni Nikon vázon, legalábbis automata TTL üzemmódban semmiképp. (A "nem igazán van" annak szólt, hogy a kínai Yongnuo márka nemrégiben meg tudott oldani bizonyos átjárást a Canon és a Nikon rendszer között, de ezt csak vezeték nélküli üzemmódban lehet kivitelezni.)

Manuális módban a rendszervakuk is úgy működnek, mint a stúdióvakuk, vagyis amilyen erőre állítjuk őket, úgy fognak villanni, amíg át nem állítjuk. Ez főleg akkor jó, ha nem a gépvázon használjuk, hanem több vakut állványra helyezve úgy világítunk velük, mintha műtermi vakukkal dolgoznánk. A TTL vakuk legtöbbje képes Manuál módban működni, de léteznek csak manuális vakuk is, ezeket elsősorban távvezérelt használatra tervezik.

A rendszervakuk feje rendszerint zoomolható, csak a legolcsóbb változatokból hagyják ki ezt a funkciót. A zoomfejjel a kibocsájtott fény szögét lehet szabályozni. Mivel a rendszervakukat alapvetően a fényképezőgépváz tetejére találták ki, így a filmes (fullframe) objektívek gyújtótávolságával (ergo látószögével) azonosítják a rendszervakuk zoomállásait. Ez azt jelenti, hogy egy 24mm-es zoomfejű vaku, egy 24mm-es objektív által látott képmezőt képes kivilágítani. A rendszervakuk zoomfeje jellemzően 24-105mm-ig terjed, de egyes vakukat akár 18-200mm-ig is lehet állítani. Sok esetben van bennük egy fejből kihúzható és a reflektorra ráhajtható lapka, amivel 14mm-es látószöget is le tudunk fedni. Ezek a milliméter értékek filmes vagy fullframe szenzoros gépekre és objektívekre értendők.

A rendszervakuk teljesítménye jóval kisebb, mint a stúdióvakuk többségéé. Ezt viszont nem Ws-ban mérik, hanem kulcsszámmal adják meg, ami mifelénk méterben kifejezett arányszám, a távolság és a szükséges rekesz szorzata, ISO100 értéken, maximális villanási erő mellett. Ha például egy vaku kulcsszáma 32, akkor 4 méter távolságon f/8-as rekesz lesz a megfelelő, hogy jól exponált képet kapjunk (8 méteren, f/4 és így tovább). Kulcsszámból is kétféle létezik - csak hogy tovább bonyolítsák az életünket -, megadhatják szabvány 35mm-es zoomfej állásban, és megadhatják maximális értéken, ami ugye vakutól függően lehet 105mm vagy akár 200mm is. Ha a vaku zoomfejét szűkítjük, az egy pontra eső fény mennyisége nő, így egy 200mm-en megadott kulcsszám sokkal magasabb értéket jelent, mint a 35mm-en megadott, holott a vaku ugyanakkora teljesítményű. Ez tovább bonyolítja azt, hogy két rendszervakut erejét tekintve érdemben összehasonlítsunk. Ha mindenképpen Ws-ban akarjuk megtudni a rendszervakunk teljesítményét, akkor számoljunk azzal, hogy 50-60-80Ws körül mozognak.

A rendszervakukat is használhatjuk fényformálókkal is, hasonlókkal mint a stúdióvakukat, de mivel kisebb a teljesítményük, és a fényt nem 180 fokban, hanem a zoomfej miatt előrefelé szórják, így csak bizonyos kompromisszumokkal tudjuk alkalmazni őket, és a fényformálók változatossága némileg szűkebb, mint a stúdióvakuk esetében. A 180 fokos problémát némileg ellensúlyozni tudjuk diffúzorkupak használatával, ami a fény egy részét oldalirányba szórja, egy részét előre.

Bare-bulb rendszervakuk

Ez a rendszervakuk egy újdonsült, speciális változata. Technológiáját, felépítését tekintve megegyeznek a hagyományos rendszervakukkal, a különbség csak annyi, hogy a villanócső nem egy zoomfejben helyezkedik el, hanem kint van a vakufejből, csupaszon áll, mint a stúdióvakukban (innen a bare-bulb, magyarul csupasz izzó név), emiatt 180 fokban szórja a fényt. A villanócsövet egy üvegbúra szokta védeni. A bare-bulb rendszervakuk általában erősebbek, mint a sima rendszervakuk, néhányuk nem is ceruzaelemmel működik, hanem külső akkumulátorral. Teljesítményük azonban csak a gyengébb stúdióvakuk teljesítményével képes felérni (kb. 100-160Ws max).

Bare-bulb rendszervaku

Mobilvakuk

Ezt hagytam a végére, ugyanis a mobilvaku a stúdióvaku és a rendszervaku egyfajta érdekes egyvelege. Legfőbb jellemzőjük, hogy olyan, vagy közel olyan teljesítményre képesek, mint a hagyományos stúdióvakuk, ugyanúgy csupasz vakucsővel, és fényterelőket fogadó bajonettfoglalattal rendelkeznek, de akkumulátorról működnek, mely lehet beépített, vagy különálló, ami vezetékkel csatlakozik a vakuhoz (sokan utóbbiakat összetévesztik a generátoros vakukkal, mert pont ugyanúgy néznek ki első blikkre: a földön egy doboz, amihez vezetéken csatlakozik egy állványon lévő pici vakufej). Jó esetben ez az akkumulátor cserélhető, így ha lemerül, és van nálunk tartalék akksi, folytathatjuk a munkát. A mobilvakuk általában 200-400-600 Ws-osak, és egy feltöltéssel 500-600-800 maximális erejű villantást tudunk produkálni velük. Az áramkörük a rendszervakukhoz hasonlóan IGBT, vagyis meglehetősen gyors a villanási idejük. 

Beépített akkumulátoros mobilvaku (Mikrosat Flash-Mob 4)

Külső akkumulátoros mobilvaku

Hagyományos 220V-os stúdióvakukból is varázsolhatunk manapság már mobilvakut, nyilván az áramkört nem lehet kicserélni bennük IGBT-re, de az akkumulátor, ergo mobilitás dolgot meg lehet oldani egy ún. inverterrel, ami egy hordozható akkumulátor egy, vagy két darab 220V-os dugaljjal. Elvisszük, vakut bedugjuk, és ugyanúgy rendelkezésre áll 500-600-800 maximális erejű villantás, függően attól, hogy mekkora teljesítményű az inverterünk, illetve hogy mekkora teljesítményű és hány darab vakuval használjuk.

Cserélhető akkumulátoros inverter 230V-os stúdióvakukhoz